2008. március 24., hétfő

Magyarnak lenni



"Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,

a meg nem gondolt gondolat ..."

(J. A.)





Március van, egy jó héttel vagyunk az ünnep után. Ez is olyan lett, mint mostanában minden ünnepünk. Szégyen.
Elnéztem az utcán, a villamoson az embereket, sokukon féltenyérnyi kokárda.
Több mint egy hete motoszkál bennem a kérdés, mit jelent magyarnak lenni?
Mit jelent nekem a magyarságom?
A borzongást, amikor meghallom az Allergro barbaro-t vagy a Zenét húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára; azt, hogy Weöres Sándor versekkel altathattam lányaimat, mikor kicsik voltak; Ladányi Andreát a Markó-féle Bolero-ban és Róth Miksa szecessziós munkáit, Tamási Áront és André Kertészt, Cseh Tamás dalait, Koncz Zsuzsa és Panek Kati énekét, Ottlik Iskoláját és Kő Pál kézenálló kislányát; Adyt, József Attilát, Radnótit, Pilinszkyt és Petri Györgyöt; Orbán Balázst és Schiff András Bach-játékát, Kondor Béla grafikáit - de festményeit is; Robert Capát (Friedmann Endre) és Závada világát, a csíkmenasági Madonnát és a kalotaszegi templomok varrottassal díszített otthonosságát; Dés Lászlót, Snétberger Ferencet, Huszárik Szindbádját és Tisztelet az öregasszonyoknak-ját, igen, Krúdyt és Szabó Istvántól az Apát; Sütő Andrást és Füst Milánt; a Starker János játszotta Bach szólószviteket, Latinovits versmondását és Ország Lilit, a garamszentbenedeki úrkoporsót és Konrád Györgyöt, Esterházy Péter írásait (Termelési kissregény: micsoda pannó a 70-es évekről!) és Kovács Margit „kerámiáit”, Szerb Antalt és Gross Arnoldot, Tihanyi Lajost és Gion Nándort, Schaár Erzsébet Utcáját és Sebestyén Márta énekét, Szakcsi Lakatos Bélát és Plohn József 48-as honvédekről készült fényképeit; október 6-át, a Donnál elpusztult névtelen bakákat és Simon (Sielberstein) Jenőt – kinek feleségét és lányát Auschwitzban ölték meg; Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Mansfeld Pétert …
Azt, hogy otthon vagyok a Király utca még megmaradt régi házai között és a székelydályai református templom szentélyének rejtélyes szépségű boltozata alatt (http://latogato.blogspot.hu/2012/05/szekelydalya.html), Szentendre sikátoraiban és a Hargitán egy esztenában; az Angelika kávéházban és a Sipos Dávid faragta szószék előtt Magyargyerőmonostoron.
Egy szerencsés történelmi konstelláció eredményeként, 1989. október 23-a óta nem valakik ellen kell feltűzzük márciusban a kokárdát. Lehet trianonozni, melldöngetve magyarkodni, de ha nem emlékezne valaki az előző század kataklizmáira: tőlünk délre nem is oly rég pusztították egymást az együtt élők, égtek a városok falvak …
Voltak, vannak, akik nem akarnak emlékezni.


Ezt a képet még 1984-ben készítettem.


2 megjegyzés:

Anna - Panni írta...

Kedves B.!
Nagyon jó, kiforrott stílusban írod a blogokat. Meghatódtam, hogy minket is belevettél. Ezt nem kell korrigálnod a blogban, de édesapám első felesége, Sári, betegségben halt meg de kislányuk, Évike a deportálás alatt pusztult el, anyukámtól elszakítva.

Jól mutatnak a képek a szövegeid között. Furcsa módon az ábrázolt kés bennem nem kelt fenyegető érzést, a régi, a nemzeti szalagos kenyér melletti inkább hordoz súlyosabb jelentést. A kókadt gyertyás Dali elfolyó időjét idézi fel bennem, bár itt az óra stabil...
Jó ez a blog oldal!
Üdv: P.

mobé írta...

Kedves P.,kedves sielber!

Sajnálom a tévedésem, de örülök, hogy megjegyzésedből az derül ki, Te is úgy látod, az egész bejegyzésem értelmét ez nem befolyásolja.

Belevettelek? Életünk egy ideig összekapcsolódott, és ez már bennem marad, bennünk marad, bármi történt is.

B.