A látogató: Erdély, Pünkösd táján I. rész

1972-ben jártam először Erdélyben. Mondhatni, véletlenül.

Előző évben a román tengerparton, Costinestben nyaraltunk. Talán Mamaiában történt, hogy a tengerparton sétálva a rozzant asztalokról ajándéktárgyakat árulók között magyar szót hallottunk. Meglepődve álltunk meg, és megkérdeztük, honnan kerültek ide. „Erdélyiek vagyunk” – szólt a válasz. Nyilván leolvashatták arcunkról az értetlenséget, visszakérdeztek: „Maguk még nem jártak Erdélyben?”

Nem volt ebben semmi bántó él vagy számonkérés, mégis úgy éreztem, ott a homokos parton rögtön elsűllyedek.

Pedig – ma már tudom - csak részben érezhettem magam hibásnak.

Akkortájt a történelemoktatás nem kényeztetett el a XX. század magyar történelmének mélyebb ismereteivel, így csak egészen halvány fogalmaim voltak Erdélyről.

Akkor határoztuk el, hogy a következő nyáron Erdélybe megyünk.

Indulás előtt tudtuk meg barátainktól, hogy nemrég jártak Erdélyben. Részben az ő tanácsaik alapján, részben a térkép fölött hasalva terveztük meg az útitervet. Ők javasolták, hogy első állomásunk Kolozsvár mellett Kalotaszeg legyen, azon belül is Magyarvista. A szállás lehetőségéről azt mondták, keressük meg a tiszteletes urat, azon a vidéken a pap az, aki mindenben el tud igazítani.

Hátizsákkal, sátorral, gumimatraccal, plédekkel és konzervekkel felmálházva, vonattal mentünk. A géppisztolyos határőrök és vámosok ellenőrzést nem részletezem. Mindenesetre megdöbbentő volt.

Korán reggel érkeztünk Magyarvistába. Megkerestük a parókiát, de a tiszteletes úr arra kért, ücsörögjünk egy kicsit a kertben, mert éppen nagy munkában vannak, megbüdösödött a kút vize, éppen a kimerésén dolgoznak tizenéves fiaival, mert lehet, hogy valami állat pusztult bele. Egy darabig vártunk, de az éjszakai törődés miatt, hogy el ne aludjak, felálltam, és én is nekiálltam tekerni a kút kerekét. Kimertük, az egyik fia lemászott a kútba, szerencsére kiderült, csak egy kissé eliszaposodott az alja.

Így kezdődött barátságom Feri bátyámmal, aki annak ellenére, hogy tudta rólam, rólunk, hogy nem vagyunk vallásosak, mindig szeretettel – és egy kis papramorgóval – fogadott, ha később bármikor beállítottam. Lelkiismeret furdalásom is van, amiért olyan rég látogattam meg őket.

Végigjártuk az akkor még szinte érintetlen, jellegzetes kalotaszegi, pávafarkas homlokzatú házakból álló falut. (Néhány év múlva, szinte az utolsó pillanatban készítettem néhány diafelvételt a még megmaradt házakról. Megpróbálom majd az ORWO anyag digitalizálását, hogy megmutathassam.) Bárhova betértünk, örömmel mutatták meg festett bútorral berendezett tisztaszobájukat, kínáltak innivalóval, kürtöskaláccsal, meséltek életükről, mindennapjaikról. A hagyományos életmód – itt még együtt élt a nagy család - és a viszonylag elzárt erdélyi lét a beszédmódjukon is érezhető volt. Nemcsak arról van szó, hogy nem kacsát, hanem rucát tartanak a ház körül, bab helyett paszulyt esznek, hanem arról pl., hogy gyermeket, leánykát, leánkát mondanak. Ugye, mennyivel melegebb, szeretetteljesebb? A gyermekek még egymás között is édesanyja, édesapjaként említik szüleiket. Bizonyos szavak, kifejezések megőrizték eredeti értelmüket. Emlékszem, bementünk egy házhoz, ahol egy – később kiderült 32 éves - asszony a lépcsőn ülve mejjrevalót (női mellény) hímzett. Elmondta, kimaradt a munkából, már nem jár a kollektívba, meg kell hímeznie 16 éves lányának a kelengyéjét, mert már szeretője van. Ezt akkoriban mifelénk úgy mondták, jár valakivel.

Akkortájt arrafelé még hagyományos viseletben jártak, bár a férfiak, akik már a környező városokban dolgoztak, kezdték elhagyni. Vasárnap, az istentisztelet előtt és a templomban gyönyörű látvány volt az ünnepi viseletbe öltözött hívek tömege. Ilyenkor, Feri bátyám nyomására a férfiak, fiatal fiúk jó része is bujit, bujkát (hárásszal hímzett sötétkék posztókabát) húzott. Hamarosan rájöttem, ezen a vidéken a vallásnak, a papoknak milyen nagy szerepe van a magyarság, a magyar kultúra megtartásában a kisebbségi lét körülményei között. És azt is megtapasztalhattam, hogy a többségi kultúra és a politika szorításában ez mennyivel erősebben él az emberekben, mint az un. anyaországban. (Hangsúlyoznom kell, hogy ez egészen más, semmi köze a manapság itthon tapasztalható tenyérnyi kokárdás, turulmadaras, Árpád-sávos zászlót lobogtató magyarkodáshoz!) Ott Magyarvistán, aztán később Székelyföldön is a lakásokban ott állt a könyvszekrény, tele magyar irodalommal. Nemcsak Tamási Áron, Kós Károly, Sütő András könyveit de Jókai, Móra, Mikszáth regényei, sőt a világirodalom klasszikusai is ott sorakoztak, láthatóan többször olvasottan. Ebben nagy szerepe volt Kriterion kiadónak. (Pár év múlva mégis meglepődtem, az áldott emlékű Juci néni, aki egy egyszerű székely parasztasszony volt, milyen természetességgel szőtt beszédjébe egy-egy Arany idézetet.)

Kalotaszegről vonattal, autóbusszal mentünk tovább Gyergyószentmiklósra. Az autóbuszon megkérdeztünk egy asszonyt, hol találunk szállodát, a legnagyobb természetességgel hívott meg magukhoz és semmilyen ellenszolgáltatást nem fogadott el.

Elmentünk a Gyilkos tóhoz, ott pár napot sátraztunk, emlékszem, úgy kéredzkedtünk be zuhanyozni egy szakszervezeti üdülőbe. Végigjártuk a Békás szorost, csodáltuk az erdélyi tájat.

Visszafelé Segesvárra autóstoppal mentünk. Akik felvettek, megpróbáltak segíteni szállodát keresni, de végül ők is meghívtak, és 2-3 napot náluk töltöttünk. Akkor ettünk először vinetakrémet. (Nyílt lángon megsütött padlizsán, hagymával és fűszerekkel összekeverve.) Segesvár szász város volt, kevés magyar él ott. Ott történt, hogy az utcán megszólítottunk valakit, mert valamit kerestünk. Akit megszólítottunk, román volt, de addig forgolódott, amíg nem talált valakit, aki tud magyarul. Mindig fontosnak tartottam elmondani, a sok év alatt soha nem ért semmilyen kellemetlenség kint. Ellenkezőleg, az egyszerű román emberek is kedvesek, segítőkészek voltak mindig. (Két apró eset volt csak: egyszer a kolozsvári vasútállomás pénztárosa nem volt hajlandó megérteni, mit akarok, egyszer egy moldvai kolostor jegyszedője méltatlankodott, hogy nem románul szóltam hozzá. De hát ezek hivatalos helyek voltak.)

Attól kezdve évente jártam ki. Akármerre jártam mindenütt az emberi melegséget, kedvességet tapasztaltam.

Így kezdődött szerelmem Erdéllyel.

Feri bátyámnak a Református Zsinati Irodáról beszerzett könyveket, mosószert, szappant stb. csempésztem. Szerencsémre soha nem buktam le. Eleinte vonattal mentem, és gyalog kószáltam a környéken, de később, mikor megvettem az első autómat, egy használt Wartburgot, könnyebb lett. (Leszámítva a határon olykor 10-12 órás várakoztatást.) Később Feri bátyám legnagyobb fia Székelyföldre nősült, megismertem felesége családját is. Hozzájuk is már több, mint húsz éves barátság köt. Mintha nem is barátokként, unokatestvérekként találkoznánk.

Gyűjtöttünk szénát, arattunk együtt, gombásztunk a Hargitán, csatangoltunk Csíkban, amikor Balogh Jolán megkért, hogy kiadás előtt álló, művészettörténeti írásainak gyűjteményes kötetéhez a világháborúkor elpusztult felvételeit ismételjem meg, együtt jártuk végig a kis csíki templomokat, és kerestük az eldugott oszlopkereszteket.

A székelydályai templomot Feri bátyám Feri fia mutatta meg, ha jól emlékszem 1984 nyarán. Akkor egy diasorozatot készítettem a szentély festéséről, de sajnos nem túl jó nyersanyagra. (1987-ben színes negatív anyagra megismételtem.) Ezt igyekeztem minél több helyen megmutatni, így az Almássy téren, a Kassák klubban vetítettem. Közben igyekeztem utánajárni, mi lehet ez a csoda. Egy ismerősöm bemutatott Domokos Pál Péternek, de ő elsősorban néprajzzal, és a moldvai csángókkal foglalkozott. Ö ajánlott be Balogh Jolánhoz, aki a téma legjobb ismerője volt. Sokat segített abban, hogy valami keveset megértsek ebből a falfestésből. Persze közben másokkal is találkoztam. Erdélyben Jakó Zsigmonddal, Dávid Lászlóval, és meglehetősen konspiratív módon Benkő Elekkel. (Az más kérdés, hogy a szegény plébános úrnál, ahol találkoztunk, fél óra múlva ott volt a szekuritáte, arról faggatózva, hogy kik jártak nála. Ez a legkeményebb Ceausescku időkben volt.)

Amit ma erről a templomról tudok, elolvasható, megnézhető: http://latogato.blogspot.hu/2012/05/szekelydalya.html

Azért nyúlt ilyen hosszúra ez a bevezetés, hogy valamit megértessek abból, mi köt Erdélyhez. Elsősorban az emberek embersége. Sok minden megváltozott ez alatt a 36 év alatt, főleg az utóbbi 18 évben Erdélyben is, de mindig lelki akkumulálódást jelent egy-egy pár ott töltött nap.

Idén május 6-án este érkeztem meg Balázs barátomékhoz Máréfalvára. Másnap első utunk Székelydályára vezetett. Végre Kányádig aszfaltozott utat építettek. A legutóbb látottakhoz képest nem láttam változást. A tiszteletes úrral nem sikerült találkoznom, de valaki azt mondta, idén folytatódnak a felújítási munkák.

Néhány kép a székelydályai templomról, templomból:

(Érdemes a nagyobb méretért a képekre kattintani.)