A látogató: Székelydálya

A székelydályai református templom szentélyének boltozatfestése

(A képek a szöveg után láthatók.)

„Magyarország nem ismeri Erdélyt!” – idézi Kazinczyt Balogh Jolán Az erdélyi renaissance című könyve bevezetőjében. A megállapítás ma is aktuális. Az Erdélyben megtalálható nagyszámú művészeti emlék kultúránk elválaszthatatlan része; önismeretünk csorbul, és magunkat szegényítjük azzal, hogy nem ismerjük őket.

Van néhány műalkotás, ami csak a legnagyobbakhoz mérhető. Ezek közé tartozik a székelydályai református templom szentélyének boltozatfestése, ami egyedülvalóságában, művészi színvonalával rendkívül jelentős kultúrkincs. Ennek ellenére, nemhogy széles körben, de – megkockáztatható – még szakmai körökben is ismeretlen.

Székelydálya Székelyudvarhelytől mintegy 20-25 km-re van, mégis távoli, elzárt község. Kerített temploma keletelt, hármas térfűzésű, igen harmonikus összhatású épület. A hajó a XIII.-XIV. század fordulóján, a szentély késő gótikus stílusban a XV. század végén épült, magasba szökő karcsú tornyát a XIX. század első éveiben emelték. A templom kőkerítése a XVIII. század második feléből származik.

Székelydálya, 2008. pünkösd

A kőkerítés nyugati bejáratától a toronyig épített portikuszon és a toronytéren át juthatunk az épületbe. Amikor néhány éve Székelydályán jártam, és a templomajtót nyitva találva beléptem, teljesen felkészületlenül ért a látvány lenyűgöző hatása. A környékbeli, a bögözi, a székelyderzsi templomok méltán a legszebbekként emlegetett - igaz, jóval korábbi – falfestményei (Szent László legenda,Utolsó ítélet) után a teljesen profán, reneszánsz életörömmel tobzódó, buja növényi ornamentika megdöbbentett. A szentély boltozatát teljes egészében beborítják a festett motívumok.¹ Lehet, hogy valamikor az oldalfalakra is kiterjedt, de erre közvetlen adat nem utal. A boltozat festését – ellentétben a környékbeli többi falképpel – nem kellett a mész alól kibontani, amióta elkészült, látható.

A felület összhatása zöld, enyhén sárgászöldbe hajló. A növényi ornamentika mintha nem azonos mértékben takarná a bordák által határolt egyes mezőkben a háttérszínezést. A háttérszínezés is változik, egyes mezőkben halványzöld, másutt okker, van, ahol sötétebb zöld, megint másutt sötétbarna vagy fekete. Az indák vonalvezetése, a levelek rajzolata, a levélkötegek indítása és kialakítása is mutat különbségeket. A növényi minták és az alakok feketén kontúrozottak. A levelek, indák, virágok nem stilizáltak, igen plasztikusak. Az indákon, leveleken – de például Szeben címerében a koronán és a kardon is – az élfényeket fehér ecsetvonás adja és feketével vonalkázottak az árnyékos részek, például a visszakunkorodó levelek belső fele. Érdekes, hogy ez az árnyalás nem minden mezőben azonos gondosságú. Saját színével – sötétebb barnával – árnyalt a Barlabássi címeren a bölényfej és a csillag. Az egyik mezőn a növényi minták barna árnyékot vetnek az okker háttérre. A boltozat bordái is festettek, homorúra profilozott oldalukon barna, fehér végződésű a levéldísz. A barna alapszín az egyes bordákon középbarna, másutt élénk rozsdabarna. A bordák éle egyszínűre festett, de ez is változó: rozsdabarna vagy zöld.

A növényi díszből nyolc címer emelkedik ki, az északi oldalon a diadalívtől a szentélyzáródás felé: Segesvár (?), Brassó címere, az úgynevezett egyesített székely címer és Magyarország Jagelló-kori címere. A déli oldalon szintén a diadalívtől indulva: a magyar címer a vágásokkal, Szeben (?), egy megfejtetlen címer (vörös pajzson három összekapcsolódó fehér hárslevél), Barlabássi Lénárd alvajda címere. Ez utóbbi alapján Balogh Jolán a mű keletkezését 1501 és 1525 közé teszi.²

A buján hajladozó levélszövevény között, szinte annak részeként zölddel megfestett alakok, arcok tűnnek fel: az egyik mezőben egy kaftános, turbános török alak, másutt egy szakállas fej profilban és közvetlenül alatta egy groteszk arc, a szájából „kinövő” vastag inda miatt erőteljes ráncokkal, vállán szőrmegallérral. Egy másik mezőben egy kalapos fiatal férfi, miközben szinte fellép a boltozat bordájára, kezével az egyik indába kapaszkodik. Felette, az inda lehajló, elvékonyodó végén virágkehelyben kedves, kendős leányalak áll, egyik kezében guzsaly, másik kezével, mintha a fonal végét fogná. A leányalak egyébként aránytalanul kisebb, mint a kalapos férfi. Elhelyezésükből, a lány tekintetéből egyértelmű az összetartozásuk. (Ne feledjük közben, ez a profán jelenet egy templom legszentebb helyén látható!) Lehet, hogy a kalapos férfiban a boltozat (egyik?) festőjét tisztelhetjük, aki kedvesét is megörökítette?

A közeli Székelyderzs unitárius templomában az egyik falkép tarzuszi Saul megtérését ábrázolja. Az egyik alak kezében zászló van, azon felirat. Innen tudjuk a donátor nevét és a keletkezés évét: 1419. A festő ugyanakkor azt is tudatni kívánta az utókorral, hogy miközben a feliratot festette, egy kisleányra gondolt. (Az alakok között ez egyik arcot V. Drâguţ a festő önarcképének tartja.³) Ha egy évszázaddal korábban ez így a falra kerülhetett, talán nem túl merész a székelydályai jelenetről írt feltételezés.

Az az osztatlan keresztmező, amelyiken egyik oldalon a fehér „hársleveles” címer, a másik oldalon a székely címer van, a „hársleveles” címerpajzs felső részétől a gyámkőig, a másik oldalon a címerpajzs alsó része és a gyámkő közötti rész felezőjétől le a gyámkőig vagy befejezetlen, vagy valamilyen hatásra elpusztult a már megfestett mezőrész mintafestése. Első ránézésre úgy látszik, mintha befejezetlen lenne, ezt látszik megerősíteni a hársleveles „címer” alatti fehér kontúrrajz, ami előrajzolásnak vélhető, és ebből következtetni lehet arra is, hogy valami megakadályozta a festés befejezését. (Erre Szapolyai és a közszékelyek Homoród menti 1521-es véres ütközete egy a lehetséges okok közül.⁴)

A tüzetesebb vizsgálat viszont azt mutatja, hogy a vörös alapon halványan ugyan, de látszanak a fekete inda- és levélkontúrok, a fehér vonalak ezt igyekeznek követni, de van, ahol durva tévedés fedezhető fel. A „hársleveles” címer mindenesetre hiányosnak látszik. Nagyon érdekes a pajzs felett látszó széles, vörös ecsetvonás, ami mintha egy nagyobb címerpajzs indítása lenne.

A székelydályai boltozatfestést Balogh Jolán német – főleg dél-tiroli – művektől eredezteti, de megállapítja, hogy a növényi ornamentika alkalmazási módja, az alakok és fejtípusok ellentétesek a szász művészettel.⁵ Az általa említett Sterzing – ma Vipiteno – melletti Reifenstein vár zöld terme falfestésének keletkezését a mai német művészettörténeti irodalom 1499-re teszi.⁶

Az újabb kutatások feltárták, nemcsak Dél-Tirolban találhatók ebből a korból származó, növényi ornamentikával megfestett falfelületek. Például a zólyomi várban láthatók rossz állapotú maradványok, és 1954-ben szabadították ki a mész alól Besztercebányán a Thurzó ház viszonylag épen megmaradt falképeit. Ezek a székelydályainál, de a reifensteininél is korábbiak, a Thurzó ház falfestése a XV. század 60-as vagy 70-es éveiben keletkezhetett.⁷

Dél-Tirol és a valamikori Felvidék késő gótikus falfestményeinek mintavilága a székelydályainál sokkal stilizáltabb. Székelydályán a festmény boltozatán az ornamentális festés kiteljesedett, már reneszánsz elemekkel gazdag, gyönyörű alkotását csodálhatjuk, ahol a növényi részletek, az egyes virágok megfestése sokkal természetközelibb. A stíluseredet és az egyes művek közötti összefüggés részletes feltárása még további kutatást tesz szükségessé. Egyéb megoldatlan kérdések is vannak.

A „hársleveles” címer problematikájáról már volt szó. Nem tudni, milyen kapcsolat volt a székely faluközösség és a címerekkel jelzett szász városok között. A középkor végén Székelydálya jelentős helység volt, Udvarhelyszéken egy összeíráskor itt jegyezték fel a legtöbb szabad székelyt.⁸ Ez is magyarázhatja a templom gazdag díszítését. Balogh Jolán hívta fel a figyelmemet⁹ arra, hogy Erdélyben ilyen címeregyüttes Székelydályán kívül csak kevés helyen található. Ez nemcsak Székelydálya akkori kiemelkedő szerepére utal – aminek okai egyelőre homályosak - , de azt is kérdésessé teszi, hogy a faluközösség lett volna a megrendelő. A címeregyüttes, a címerek egymásmellettisége olyan, igen művelt donátort sejtet, aki alapos államjogi, székely közjogi ismeretekkel bírt, szoros kapcsolata volt az erdélyi szászokkal és feltételezhető, hogy magas állású személy volt. Kilétének felderítéséhez segítséget nyújtana a „hársleveles” címer megfejtése. Addig már sikerült eljutni, hogy ez a címer is a szász nemzettel való kapcsolatot jelzi.

Az biztos, hogy egy ilyen kvalitású művész, mint aki a székelydályai szentély boltozatát megfestette, másutt is alkotott. Egyelőre ennek semmi nyoma, és semmi remény a szóba jöhető helyeken a falkutatásra.

A megoldatlan kérdések közül csak néhányat soroltunk fel. A művet körüllengő titkok nem homályosítják el magát a művet. Az friss színeivel ott tündököl, ott él a szentélyboltozaton: a falu lakói vasárnaponként alatta imádkoznak, ezt a boltozatot tölti be zsoltáros énekük, ami nemcsak Urukat dicséri, de a munkálkodó, földjéhez és kultúrájához ragaszkodó ember elpusztíthatatlanságát is hirdeti.

B. Malmos Balázs

Jegyzetek

1 A műről legrészletesebben Balogh Jolán: Az erdélyi renaissance (Kolozsvár, 1943) és Dávid László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei (Bukarest, 1981) c. művében írt

2 Balogh Jolán: im. 301. o.

3 Dávid László: im. 271. o.

4 Ferenczi Géza: „Kik jogaikért küzdöttek …” A Hét (Bukarest), 1980. június 6.

5 Balogh Jolán: im. 117., 118., 301. o.

6 Der Kunst: Der Brockhaus II. 486. o. Wiesbaden, 1983.

7 Lajta Edit: A beszercebányai Thurzó ház falképei. Művészettörténeti Értesítő. 1966. 1-10.

Eva Ďurdiakova: Die spätgotische ornamentale Wandmalerei in der profanen Architektur der Slowakei. Ars, Bratislava, 1971. 143. o.

8 Dávid László: im. 265. o.

9 Balogh Jolán közlései, tanácsai és megtisztelő biztatása igen nagy segítséget jelentett a számomra, amit nagyon köszönök.

A fenti írás a hajdani „MŰVÉSZET” c. folyóirat 1988. évi 7. számában jelent meg, nyomdai okokból sajnos elég sötét illusztrációkkal.

A cikket „B. Malmos Balázs” álnéven jegyeztem, mert nem akartam az akkori román hatóságok beutazást tiltó listájára kerülni.

Balogh Jolán 1988. október 12-én meghalt.

A templomot először, ha jól emlékszem, 1984 nyarán mutatta meg nekem az akkor Kányádban tanító, és az óta tragikusan fiatalon meghalt jó barátom, Szallós Kis Ferenc. Sokat tett azért, hogy a templom folyamatosan romló állapotára felhívja a figyelmet, segítséget és lehetőséget kerítsen a felújításra.

Balogh Jolán mellett az ő emlékének ajánlom ezt a munkámat.

1991-ben – némi közreműködésem eredményeképpen - az akkori (magyar) Országos Műemléki Felügyelőség szakemberei felmérték a templom állapotát¹, ami elsősorban statikai szempontból látszott veszélyeztetettnek. Az állapotfelmérés után Szallós Kis Ferenc és Bencze Ferenc, az akkori székelydályai református tiszteletes elérte, hogy megkezdődjön a templom felújítása. Ennek eredményeként sajnos jó néhány évig használhatatlan volt a templom, de a statikai problémát sikerült megoldani, igaz, azon az áron, hogy az oldalfalakat acélrudakkal fogták össze, ezért azok a felvételek a szentélyről, melyek itt láthatók, ma már így nem lennének elkészíthetők. Újrafedték a templomot és a toronysisak is megújult. A belső falakon falkutatást kezdtek, és több középkori falfestmény maradványa is napvilágra került.(Lásd: Jánó Mihály: A székelydályai református templom kutatása in: Műemlékvédelmi szemle 1993. 1. 25-46. o.)

A cikkben leírt alakok és címerek mellett érdekes állatalakok is feltűnnek. A 17. és 18. képen látható „kalapos ember” indába kapaszkodó kezétől rögtön balra, kissé lejjebb, elmosódva ugyan, de kivehető egy vörösesbarna mókus (?), a 16. kép jobb alsó részén egy hal úszik el a fal felé. Kár, hogy a feje már eltűnik a mész alatt.

Az itt következő képeket jómagam készítettem Székelydályán, Segesváron és Besztercebányán. Az évszámmal nem jelölt felvételek 1987-ben készültek.

A szász címerek (1., 2. és3.): Siebmacher΄s Wappenbuch IV./12-ből.

Jegyzet

1 Schönerné Pusztai Ilona, Dr. Vándor András, Muka István, Dr. Vándor Andrásné (fotómelléklet: Galacanu Efsztátia): Előlap a székelydályai református templom munkáihoz (1991. május) (Kézirat)

Budapest, 2008. január 5.

Megjegyzés

A képanyag - a fenti tanulmánnyal együtt - 2009. januárjában Budapesten, Újpalotán, 2010. januárjában Székelyudvarhelyen, majd még azon a nyáron Székelykeresztúron önálló kiállításként szerepelt.

Budapest, 2012. április 30.

B. Molnár Béla

Frissítés: az említett, Vipiteno melletti Reifenstein vár "Zöld szobájának" képei itt láthatók:

http://latogato.blogspot.com/2017/07/vipiteno-castel-tasso-zold-szobaja.html

Lásd még a templom restaurálásáról:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/SZAK_KOHI_Msz_1993_01/?pg=26&layout=s

(A nagyobb méret érdekében kattintás a képre és F11)