2015. január 16., péntek

Életkép




Por van és lárma.

Az otthon kertjében békésen ücsörögnek kiült, foszló kárpitú foteljeikben, elvannak a nyugdíjukkal. Erre vártak. Pedig nem is öregek. Éveiket nézve nem. Olykor zsörtölődnek, egyikük a szemüvegét nem találja, másikuk a fogsorát, ezért egymást okolják. Néha, csak úgy megszokásból elcsoszognak a kerítésig – messzebb nem mehetnek, mert eltévednének, enyhe demenciájuk miatt már a nevükre sem emlékeznek. Bámulják a kerítés túloldalán a félmeztelen, izzadt, jobbra-balra köpködő melósokat, akik átépítés okán légkalapáccsal verik szét a házat. Néha aszott öklüket vagy botjukat rázzák feléjük, mert zavarja őket a por és a dobhártyát szaggató zaj.

A homokozóban is nagy a ricsaj. Lökdösődnek, szaladgálnak, megpróbálják túlkiabálni a zajt. A homokból gombócot gyúrnak, hol az öregeket, hol egymást dobálják, a hajuk, szemük már tele.

Aztán építenének.
-      
  -         -  Enyém a piros lapát, én találtam, én építem a várat!
-          -   Persze, csak azért, mert a te anyukád volt az óvó néni!

Egy másik belepisil a homokba: az enyém lesz a legnagyobb, ti hülyék vagytok!


Odébb egy banda csúzlival lövöldöz a járókelőkre, a kicsikre, a rozzantakra. Egy-egy jól sikerült találatnál egymást biztatva hangosan röhögnek.


A szürke panelépület ablakai néha kitárulnak, a lakók kihajolnak, értetlenül figyelik, mi történik. Aztán bemennek, vacsorát készítenek, bekapcsolják a tv-t.

Röpködnek a betondarabok, a falak repedeznek.

Lassan lemegy a nap, esteledik, a zaj nem csitul, de azért elvannak.

Nincsenek megjegyzések: